***
Pár pillanat múlva a kocsis kopogott be és szólt:„Uram, azt hiszem, hogy megérkeztünk!” És igaza lehetett, mert mikor elhúzta a függönyt egy robosztus kovácsoltvas kaput látott felfelé tornyosulni, ismerős látvány… Ezek szerint hát megérkezett… Semmi kétség…
Nem kellett az öregnek sok csomagot lepakolnia, ugyanis utasa csupán két közepes méretű, barnabőr koffert és egy kézi táskát hozott magával, ami nagy részben ugyancsak papírokat illetve egy úgynevezett „utazó írógépet” tartalmazott, legalább is ez állt az oldalán, ugyanakkor csak egy kicsit volt könnyebb és kisebb a hagyományosnál. Amint a kocsi emlékére a hátrahagyott girbegurba keréknyom és egypár patkónyom emlékeztetett, az utazónak volt ideje kicsit jobban körültekinteni. A maga nemében nagy kastély állt a vaskapu túloldalán, de már elég romos volt, hiába meglátszott rajta az idő vasfoga, a futónövények keleti oldalát teljesen benőtték és a kert sem volt éppen a legjobb állapotban, a benne álló szobrok ide-oda hajlongtak és finom zöld mohába takaróztak, de a magas tornyok így is tekintélyt követeltek és mély bölcsességet sugároztak. A még mindig zuhogó esőben, azonban nem volt érdemes sokat ácsorogni. A nagy vaskapu keservesen nyikorgott, mikor beljebb hajtotta, viszont a rajta ülő kövér varjút ez cseppet sem zavarta, csapot egyet-kettőt a szárnyaival és ismét elhelyezkedett. Vízhatlan tollairól könnyedén peregtek le a csillogó cseppek, mint a gyémántok. A kastély tehát már elég sok mindent megélt, a jobb napokban báltermében rizsporos kisasszonyok keringőztek, de a háború alatt kegyetlen katonák fegyveresen foglalták el és az ellenség búvóhelye volt egy jó darabig. Bódult szerelmesek kergették egymást kertjében, de egyszer egy gyilkosságot is látott, két koszos kis cseléd dulakodott, talán valami férfin, az egyikük elesett és bevágta a fejét egy kőbe, persze hamar eltusolták az ügyet, a testet elrejtették az erő mélyén, senki sem tudta meg…
Úgy 50m macskaköves, csúszós út vezetett a bejáratig, de a férfi elég erős volt, hogy könnyedén vigye magával csomagjait és ne billenjen ki az egyensúlyából, nem is gondolt rá, hogy szóljon egy szolgálónak vagy hasonlónak. Az ajtóhoz érve, ami tömör fából épül, hármat kopogott a kopott, oroszlánfejű kopogtatóval. Csend… Majd halvány nesz hallatszott a túlvégről és lassan elfordult az ajtógomb. Egy 60 év körüli idős néni dugta ki ősz, kontyos fejbúbját és kissé megtorpant, mikor meglátta, hogy kivel áll szemben. Pupillái kitágultak. –Te vagy az John? - és most már megenyhült- Ó, hát tényleg te vagy! Gyere gyorsan beljebb drágám, hiszen bőrig áztál ebben az időben. Gyere csak gyere! –és se szó, se beszéd felkapta az egyik bőröndöt és nehézkesen átvonszolta a küszöbön, majd Jonathan is engedelmesen követte. –Jaj, nem kellene fáradnia Rose néni, magam is elbírom őket. Ahogy beljebb értek és már nem kellett dideregniük, a pislákoló lámpafényben az asszony jobban meg tudta magának nézni a fiút és fordítva.
Jonathan Mempkins fess fiatalemberré érett. Szúrós vörös borosta borította állát, arcvonásai megkeményedtek, de szeme a régi maradt, ugyanaz a csíntalan gesztenyeszempár nézett vissza Rosera, mint 10 évvel ezelőtt. És a fiú jobb szemöldöke fölött is halványan látszott még az a heg, amit egy vadalmafáról leesve szerzett, hogy is lehetne ezt az emléket elfelejteni, hiszen éppen az asszonynak akart almát szedni és az az alma olyan mézédes volt, hogy olyan jót többé nem is evett. De Rose néni is megráncosodott az évek alatt, kötött pamut köntösben és papucsban állt a földszint repedezett márványpadlóját és a szokásos, megmagyarázhatatlan illatfelhő vette körül, pedig parfümöt soha sem használt.
Rosemary Millborrow, már évtizedek óta dolgozott a kastélyban, először, mint cselédlány, majd dadus, később házvezetőnő. Szeretett itt élni, nem is tudott volna más életet elképzelni magának, ismerte a ház egész történetét, a leggyönyörűbb és a legsötétebb pillanatait, itt született Jonathan, de itt halt meg a ház urának Alfred Ordwaynak a kedves felesége is, Evelyn asszony. Figyelemre méltó, kifinomult hölgy volt, de korán kellett eltávoznia az élők sorából, férje pedig nem volt képes újranősülni, máig siratja…
Ahogy meghitten fogták egymás kezét, jöttek csak rá igazán, hogy milyen gyorsan repültek el az évek körülöttük. –De miért nem írtál egy sort sem arról, hogy jössz? - fakadt ki Rose .– Megcsinálhattam volna a kedvenc süteményed, tudod, az én különleges citromtortámat vagy kicsit rendbe szedhettem volna ezt a koszfészket. – Ugyan, egyébként sem akartam volna, hogy fáradj és különben is, én magam hamarabb értem ide, mint holmi levél, ez a postaszolgálat nem valami megbízhatók. –kicsit közelebb hajolt és suttogva folytatta. -A futárok minden kocsmában megállnak erőt meríteni, a leveleket meg össze-vissza szórják…- és elfojtott egy mosolyt. - De jöttem, amint értesültem róla, hogy a nagybácsim betegsége súlyosbodott. –mondta és elengedte az asszony kezét. –Bizony. –sóhajtott Rose. - Ez sajnos így igaz, pár napja járt itt a doktor úr és semmi jót nem tudott mondani, vérzik is a szívem, mikor az Uramat így kell látnom. –úgy látszik a nedves cseppek ide is befurakodtak, Rose a kezével dörzsölte meg két vörös szemét. - De majd holnap te is beszélhetsz vele, biztos meg fog lepődni. – szedte össze magát. –Rendben és ne aggódj, azért jöttem, hogy mindenben segítsek, amiben csak tudok. – Jonathan most úgy érezte, hogy kár volt elengednie a két kis remegő kezet, de nem tett semmit. –Jaj, de ne ma akard elkezdeni, hiszen biztos teljesen ki vagy merülve a hosszú út miatt. A vendégszobákban az ágyak mind be vannak vetve, nem is értem, hogy miért bajlódok velük, hiszen mióta nem jár ide senki vendégségben… Nyugodtan választhatsz közülük. Én majd viszek fel neked forró mézes teát, ha kérsz. –Köszönöm, kérek. – Mosolygott fáradtan John és miután látta a kis öregasszony alakját besurranni a konyhába, ő is megfogta bőröndjeit és az emelet felé vette az irányt. Jól ismerte a kastély minden zegzugát, minden reccsenő lépcsőfokot és minden egyes pókhálós sarkot. Miután szülei meghaltak sokáig lakott itt, saját szobája is volt, de nem csak egy, minden szobát kipróbált, ezt amolyan gyerekes hóbortnak lehetett betudni, és volt is belőlük elég. Mintha minden éjjel vendégségben lenne és egy kicsit valóban úgy érezte, hogy ott van. Nem tudta igazán, hogy mit jelent az otthon kifejezés, még nem érezte magát otthon sehol sem, még ezek között a falak között sem… Ahogy haladt végig a folyosón, hosszú, kecses árnyéka hűségesen követte, tekintete azonban elkalandozott… a recsegő fapadlón, az emeletet már ezzel borították le, a megfakult és kissé felfelé kunkorodó sötét tapétán és a sok tölgyfakeretes képen, a családi képeken, festményeken. Mennyi idegen arc… mindig is meg akarta kérdezni, hogy kik is csüngnek pontosan a falakon, de nem merte, az embernek ismernie kéne a rokonságát, ő pedig nem akart hiányossága miatt szégyenben maradni. Végül megállt egy kissé ferde képnél az egyik vendégszoba előtt. Egy fiatal házaspár és egy kisbaba volt a megsárgult fotópapíron.
Ő volt az és a szülei, Clare és Jonathan Mempkins, az apjáról kapta a nevét. Volt pár valódi emléke róluk, de csak 5 éves volt, mikor meghaltak, azt mondták, hogy apját lelőtte egy rabló menekülés közben a város főterén, azonnal meghalt, anyja pedig bánatábakövette őt, 15 évesen találta csak meg édesanyja búcsú levelét Alfred bácsi dolgozóasztalának elzárt fiókjában, megmérgezte magát és csupán csak ennyit írt:
„Drága Alfred, hőn szeretett bátyám,
Nem is tudom, hogy mit írhatnék, rád mindig számíthattam és Evelynre is, de nem tudok Jonathan nélkül élni, egyszerűen nem tudok. Sajnálom. Vigyázz Johnra, ő az én kis kincsem, vigyázz rá kérlek. Szeretlek titeket és mindig is szeretni foglak!
Clare ”
Akkoriban ezt el sem hitte, csak dühösen visszadobta a borítékot a fiókba, mikor azonban Rose néni takarítás közben észrevette a kihúzott fiókot és a levelet, a munka végeztével félrevonult a fiúcskával és elmondott neki mindent. Jonathan kissé visszahúzódó, magának való gyerek volt és ezen előbbi felfedezése csak rontott, végül azonban pár hónap alatt megemésztette az ügyet és az élet ment tovább, az eredeti kerékvágásban.
Anyja igen csinos volt a fotón, élénkvörös hajszíne azonban a fekete fehér képen nem látszott, John ezt a vonását tőle örökölte, még Alfred bácsinak sem volt ilyen tűzvörös hajszíne, pedig testvérek voltak, apja is szépen kiöltözött erre az alkalomra, Rose néni szerint éppen olyan barna, csillogó szeme volt Johnnak, mint az apjának. Izmos férfi volt, kellett is az a kovácsmesterséghez, ő volt a legkeresettebb mester az egész környéken, ennek ellenére kettejük frigye nagy port kavart a társadalmi különbség miatt. Anyja szülei el is küldték a lányt hazulról, mondván, mennyen csak a drágalátos férjéhez, ha minden áron őt akarta. Szívtelen, anyagias emberek voltak. Így került 5 évvel idősebb bátyjához, Alfredhoz, aki már rég elhagyta a családi házat és összeházasodott Evelynnel. Szép párt alkottak, de nem volt gyermekük, így örültek, mikor megszületett a kis John és John apja is örült, hogy felesége jólétben élhet, míg annyi pénzt nem gyűjt össze, hogy építhessenek egy hófehér kerítéses házat egy tisztáson, az erdő mellett. Mikor a kicsi 1 éves lett már be is költözhettek abba a bizonyos kis házba, de továbbra is gyakran jöttek Alfred bácsiékhoz látogatóba. Apja halála után anyja nem volt képes ott élni egyes egyedül, így visszaköltöztek, Alfred pedig kénytelen volt túladni rajta, hiszen semmi hasznát nem vehették. Az új tulajnak pedig ugyancsak semmi szüksége nem volt az ugyan csinos, de még nem egészen befejezett épületre. Leromboltatta és helyére gyümölcsöst ültetett, de azokban az időkben a szokásosnál is több volt az eső és a fák sorra kipusztultak. Valami átok ülhetett azon a földön ezután a sok balszerencse után.
Végül Jonathan megigazította a képet és a szemben lévő szobát választotta. Nem meglepődve tapasztalta, hogy ez az ajtó is nyikorgott és enyhe dohszag lengte körül a kis szobát, de egyébként tiszta volt és rendes. A kézitáskáját egy székre tette, a két bőröndöt pedig az ágyra és hozzáfogott a kipakoláshoz. Miután iratait és írógépét elhelyezte a dolgozóasztalon és pár ruhaneműjét is a szekrényben már halk tálcaremegést hallott az ajtó túloldaláról, amit két bizonytalan kopogás követett. – Gyere csak be nyugodtan Rose néni! – és kinyitotta az asszon előtt az ajtót, hogy az könnyedén be tudja hozni a tálcát. – Hoztam a meleg teát és egy kis házi kekszet, igaz, hogy már két napos, de nagyon finom és az Uramnak is ez a kedvence. – Köszönöm szépen! - mondta John és segített helyet csinálni az asztalon. Ő leült a csészével az ágy szélére, ami kissé megnyekergett alatta, de előtte még levette táskáját a székről, hogy az asszony is helyet tudjon kényelmesen foglalni. – Gondoltam, hogy ezt a szobát választod. – kezdte. – Szerintem mindig is itt aludtál a legszívesebben. – és elmosolyodott. John eközben nagyot kortyolt a meleg italból és mintha egy melegvizes borogatást tettek volna hasára, olyan érzése támadt, nagyon kellemes érzés volt. – Meglehet. Ez a tea viszont isteni. – Jaj, ne a teáról beszélgessünk fiam, inkább rólad, hogy vagy? Hogy megy a sorod? Van jó munkád és lakásod? Mindent tudni szeretnék! – Most újságíróként dolgozok a helyi lapnál, elég nagy a példányszámunk szóval nem panaszkodhatok és van egy kis garzonszobám is, amit a belvárosban bérlek, nem túl flancos, amolyan agglegénylakás. – És az asszony felé kacsintott. – Mit nem mondasz és udvarolsz is valakinek? – John kissé elpirult, talán még sem kellett volna ebbe a témába belemennie. – Nem, nincs. – szűkszavúan csak ennyit mondott. – És te hogy vagy? És a többiek? – Én jól vagyok, de a többiek közül már csak Johsua maradt itt. Johsua Kinsey volt a kastély gondnoka, mindenese. Minden házkörüli javítást el tudott végezni, régen mindig azt mondták, hogy „arany keze van”. És ez a fantáziadús gyermeki agyban nagy hatást keltett, egy arany kezű ember…, pont, mint a kampós kezű kalózok. De ahhoz képest, hogy mennyi cseléd, kertész és hasonló munkás dolgozott már e falak között szokatlan volt, hogy csupán csak három személy lakta a nagy házat. Persze egyenlőre négy. – Igazán, hát akkor holnap majd vele is beszélek, de mégis miért csak ti ketten maradtatok. – az asszony a földet nézte, ahogy beszélt – Miután Evelyn asszony meghalt, te is érezhetted, hogy…, hogy megváltozott itt a légkör, az Úr is egyre csendesebb lett, aztán te is elmentél… és már nem is volt miért fizetni a cselédeket. Alfred úrnak persze van vagyona, a pénz a bankban pihen, de azt a kis munkát magam is elbírom. Illetve néha Norman is eljön, bevisz a kocsival a faluba vagy csak elküldöm pár holmiért.
- De milyen Norman? Azt hiszem, én még nem ismerem. –húzta össze szemöldökét. –Igaz is. –szégyenkezett kissé Rose. –Norman Harris, egy falusi fiú, igen jóravaló gyerek, Johsua ajánlotta. Igen, jóravaló gyerek. –Értem… -Johsuanak pedig meghalt a felesége pár évvel ezelőtt, nem volt gyermekük és így itt maradt… és beköltözött. Örülök neki. A barkácsoláshoz egy asszony nem sokat ért és így legalább társaságom is van. És neki is jót tesz, ha nincs teljesen egyedül. – Sajnálom, nem is tudtam. – Már nem beszél a feleségéről olyan gyakran, szerintem megnyugodott. – Értem. – De nagyon késő van, megyek is, hagylak pihenni és én is visszafekszem. Johsua egész nap dolgozott a vízvezetékeken, lent a pincében, kimerült, ezért nem ébredhetett fel, de ő is örülni fog neked. Aludj jól és ameddig csak akarsz, az uram is csak később szokott kelni. – Mindent köszönök szépen. – Rose felkapta a tálcát a most már teljesen üres csészével és kistállal és becsukta maga mögött az ajtót. Puha léptekkel haladt végig a folyosón. Johnatan csak most érezte, hogy milyen fáradt, levette ruháit, elvégezte dolgát a mosdóban és bebújt a puha takarók közé az ágyba, majd lekapcsolta a petróleumlámpát. Mintha ólomsúlyt kötöttek volna két szemhéjára, azok rögtön lecsukódtak és pár pillanat kellett csak ahhoz, hogy elnyomja az álom. Úgy aludt, mint a tej…
