Olyan kicsinek érzem magam... egy porcelán csésze vagyok,ami most hullott darabjaira. Itt fekszem a porban. Nem lát senki, nem jön értem senki. A tettes elszaladt és nem jön vissza értem. Értem... vagyis azért,ami meg maradt belőlem. Mikor még fent voltam az asztal szélén üldögéltem, lógattam a lábam, nem törődtem a mélységgel. Gyönyörködtem a tájban. Mikor aztán jött ő, megbillentem. Egy pillanat volt csupán,de számomra megfagyott az idő. Zuhantam. Eközben átfutott rajtam egy érzés. Furcsa volt, először nagy üresség majd égető gyötrelem. Nem tudtam kiabálni,nem tudtam segítséget kérni, nem tudtam lélegezni. Tehetetlen voltam... Szinte örültem,mikor mindez véget ért és én a földre kerültem. Már talán jobban vagyok, csillogó éles szilánkjaim ott lapulnak mindenütt, nem jár jól,ki most erre téved, de nem sajnálom,mert engem se sajnáltak. Mégis... Olyan kicsinek érzem magam...
Címkék: tanulság
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://sterevelin.blog.hu/api/trackback/id/tr154131278
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.