(erről a képről jutott eszembe)
Felébredtem? Nem tudtam pontosan megmondani... Talán fél úton lehettem az álom és a valóság között a senki földjén éppen. Fázott a jobb lábam, így behúztam a takaró alá. Meleg kötött takaró... Jó volt összekucorodni alatta. Lassan kezdtem egészen magamhoz térni... Megborzongtam, érezni kezdtem az esti kávésbögrémből áradó kesernyés illatot és még valamit... eső? Kikukucskáltam puha bábomból, de óvatosan, nem kell úgy kapkodni. Kecses csöppek pihentek az ablakom üveglapján. Tehát esett az éljel, pedig nem is hallottam, mélyen aludhattam. De most már fel kéne kelnem... vagy maradhatnék még pár percet... de akkor elmúlik a reggel, ami nagy vétek lenne és pazarlás. A reggelt meg kell élni! Vagy talán ezt éppen most csinálom? Mit is csinálok? Várjunk csak... nem még mindig itt fekszek,mint egy darab fa, végtagjaim ólomként nehezednek matracomra, mintha el akarna nyelni ez az ágy...Hogy lehetne ennél fárasztóbb a felébredés? De megteszem! Egy pillanatig várok még, nem hezitálok, csak erőt gyűjtök,ha valaki kérdezné...Kitakarózok és felülök. Jé,nem is volt olyan nehé. Mamuszom után kutatok. Valahol itt hagytam,de hol? Megvan. Felállok és kinyújtózok, majd az ablakhoz lépek és teljesen elhúzom a sötétítőket. Csak úgy szikrázik a nap, ezért a látványért megérte. Muszály kinyitnom az ablakokat. Libabőr, már megint, de ez jó, egészen felélénkít. Mélyen belélegzem a még kissé párás levegőt. Hát elkezdődött! Kezem a kilincsen,majd kilépek...
