Másnap reggel pihenten ébredt, mintha már évek óta csak aludt volna, de nem sietett, ráérősen öltözött fel, majd bement a szobához tartozó kis mosdóba. Ahogy a tükörbe nézett elfintorodott. Rohamtempóban is két napig tartott a fővárosból idáig vezető út és ez idő alatt se ideje, se lehetősége nem volt a megborotválkozásra, ezért most sűrű borosba borította arcát, ami miatt ábrázata nem volt éppen úriemberhez méltó, a gond csupán az volt, hogy nem hozta magával hűséges acél pengéjű borotváját, teljesen kiment a fejéből. Nem volt mit tenni, majd Alfred bácsikájáét kéri kölcsön egyenlőre, később pedig szerez valahonnan egy másikat. Pár percbe tellett, míg teljesen elkészült, kapkodva pakolta össze indulás előtt mindenét, így nem volt egyetlen gyűrődésektől mentes inge sem, de az ingre rávette mellényét, kissé elfedve ezt a hanyagságát és kilépett szobájából. A folyosón nem voltegy árva lélek sem. Nem akart rögtön a bácsikájához menni, nem is tudta pontosan, hogy hány óra, de a Nap már javában fent volt az égen és az éles napsugarak átvágva magukat a szürkés ablaküvegeken fényárba borították a lépcsőig vezető utat. Egészen másként festett most az emeleti rész, mint tegnap este, valahogy sokkal tágasabbnak tűnt. Ahogy végig haladt az ablakok előtt, az égen úszó bárányfelhők, mintha a nyomába szegődtek volna, hűségesen követték, mint pásztort a nyája. A fák lombjai is izegtek mozogtak. Lement a lépcsőn, ami egy 180 fokos fordulatban kötötte össze a két szintet, persze nem ez volt az egyetlen lépcső ebben az ódon kastélyban. Volt egy, ami a cigarettázó szobába és a könyvtárba vezetett, egészen nagy könyvtára és könyvgyűjteménye volt az Ordway családnak, nem csak Alfred bácsi tudományos könyveit tartották itt, hanem a nagyszülők halála után az ottani köteteket is ideszállították. Jonathan édesanyja is sokat olvasott és ha vándor árusok érkeztek a faluba, folyton a könyvek után kutatott a kacatok között és valahogy mindig újabb és újabb kincsekre bukkant. Jonathan is szeretett olvasni, ebben a könyvtárban döntötte el, hogy író lesz, de ez koránt sem volt olyan egyszerű karrier, mint amilyennek gyerek fejjel képzelte, sokan még munkának sem tekintik, mondván irkafirkálni bárki tud. „Majd írok valami izgalmas krimit, vagy romantikus drámát és venni fogják, mint a medvecukrot”- gondolta. De a lépcsőkre visszatérve, volt még egy, ami a konyhából vezetett az emeleti cselédszobákba. És persze, ahogy lenni szokott sok titkos átjárót és folyosót is rejtett az épület, ezekből fiatalon sokat felderített, de bácsikája szerint, korántsem mindet.
Leérve Rose nénit látta befordulni az ebédlőbe és követte. A hosszú tölgy ebédlőasztalnál már ott ült Johsua is, Rose éppen teát töltött a férfi előtt lévő kis csészébe. A törékeny porcelán igen mulatságosan hatott a nagy lapát kezek között. A terem pont bácsikája szobája alatt volt, falai magasak voltak, ahogy az lenni szokott egy nagy háznál és nem voltak a plafonig lefestve, ennek okát soha sem értette… pedig éppen eleget töprenghetett rajta a szokásos szombati babfőzelék fogsága alatt, amit ki nem állhatott. Mikor látta, hogy senki sem vette észre, hogy belépett, kicsit krákogott. –Khm…Jó reggelt! –Ó Jonathan, hát felébredtél? –fordult meg sebesen Rose néni. –Remélem jól aludtál. –Nincs már igazán reggel… - morogta Johsua. –Már 11-et is ütött az óra. –és valóban, Jonathan a terem végében álló ingaórára pillantott, ami 11 óra 3 percet mutatott. –Jól elaludt az úrfi. –vigyorgott kárörvendőn a mindenes. Úgy 50 éves lehetett már, a munkától kérges volt a keze, magas homlokából ítélve azt gondolhatta volna róla egy idegen, hogy tanult, komoly ember, de igazából csak ahhoz értett, amihez kalapács kellett és fogó.
Johsua felállt és kezet fogtak. –Ülj csak le John, hozok valami finomat. –szólt az asszony. –Igen, üljön csak le. –helyeselt a férfi is. John pedig engedelmesen leült a mindenestől két székkel arrébb. –Részvétem a felesége miatt. – Rose néni tegnap este említette. -Hát igen… Lora jó asszony volt, a tüdőbaj vitte el szegényt…- majd belekortyolt a teájába. –És az úrfit, rég nem láttuk. – váltott keserűen témát. -Igen, Londonban dolgozom. –Londonban…dolgozik…- hümmögött magában. –Értem és akkor most miért jött felénk, ha szabad kérdeznek? –Természetesen a bácsikám miatt, Rose néni küldött róla levelet. –Igen, az orvos semmi jót nem jósol… Bocsásson meg, de nekem most mennem kell. –Ilyen sok itt a ház körüli dolog? –kérdezte Johnatan. -Nem is sejti! Azok a fránya csövek a pincében, egész nap lent lehetek. –Sajnálom, ha segíthetek valamiben… - Nem, nem szükséges az úrfinak fáradnia, jobb szeretek egymagam dolgozni. A viszont látásra. –mosolygott a fiúra Johsua, majd kilépett a folyosóra. –Viszlát és jó munkát! –mosolygott vissza Jonathan is, de a férfi már ki is kanyarodott az ebédlőből kivezető másik ajtón. Ekkor Rose lépett be egy jól megrakott tálcával, rajta kávé, vajas pirítós, dzsem és alma. –Köszönöm szépen, igazán jól néznek ki! –és öntött magának egy pohár gőzölgő fekete kávét. –Ez többet ér, mint a folyékony arany! –Csak vigyázz vele, mert még megégeti a nyelved. –válaszolt szelíden az asszony. –De miért nem borotválkoztál meg, úgy nézel most ki, akár egy csavargó. –húzta össze szemöldökét. –A csavargó azért túlzás…- vigyorgott John és beleharapott az egyik pirítósba. –Nem hoztam magammal a borotvám. –Jaj, te… Semmit sem változtál. –és megsimogatta John vállát. –Ki kérem magamnak! –pattant most föl a fiú az asztaltól.– Elkérem a bácsikámét vagy elmegyek a faluba és szerzek egyet. –És hogy akarsz te elmenni a faluba, lóháton? De hisz nem értesz te a lovakhoz… –Jonathan megfogta fénylő piros almáját, a levegőbe dobta, majd elkapta és beleharapott. –Majd sétálok, az erdőn át, ismerem a járást. De előbb felmegyek Alfred bácsihoz. –Menj csak, de vigyázz magadra az úton. És ne fáraszd ki nagyon az Urat. –Úgy lesz. –és most már ő is kilépett a folyosóra. Ugyan azt az utat tette meg, mint lefelé, csak tovább kellett haladnia az emeleti folyosó legvégéig. Egy darabig hallgatózott, majd határozottan kopogtatott. –Bejöhet! –szólt a kissé rekedtes hang. Belépve, enyhén oldalra kellett fordítania a fejét, hogy pontosan rálásson az ágyra, ahol az idős, ősz hajú és szakállas bácsikája feküdt. Vastag takaróba volt bugyolálva, bizonyára nagyon lefogyhatott a betegség miatt, ez arcán is jól látszott. Tágas szoba volt, habár berendezését tekintve kissé túlzsúfoltnak lehetett nevezni, tele könyvekkel, fa bútorokkal, szőnyegekkel és sok-sok régi képpel, jó pár lépés volt, mire az ágy széléhez ért. –Alfred bácsi, én vagyok az Jonathan. –Jonathan?! Tényleg te vagy az…- és krákogott egyet. Én meg azt hittem, hogy Rose kopogtat, de mikor jöttél? –kicsit szaggatottan beszélt, mert nehézkesen tudott csak levegőt venni. –Tegnap éjjel vagy talán ma hajnalban érkeztem, magam sem tudom. Kocsist fogadtam fel, az hozott el idáig. Sajnálom, de kissé elaludtam és azért nem jöttem be hamarabb. –És a csutkából ítélve reggeliztél is, jól van. Tudom, hogy miért jöttél… tudom, hogy már nem sok van hátra, az orvos szerint valami rák lehet, szerintem talán tüdőrák, több cikket is olvastam róla, folynak a kutatások a jelen pillanatban is, egyesek szerint sokkal több halálhoz vezet és vezetett ez, mint amire csak gondolhatunk. –mondta komótosan Alfred bácsi. Mindig is érdekelték a természettudományi és orvosi kutatások, sok cikket gyűjtött össze az évek alatt. Gyermekkorában orvos akart lenni, de édesapja ügyvéd volt és belőle is azt akart faragni, végül valóban az lett, de nem olyan nagy ügyekkel foglalkozott, mint amilyenekre tudásából tellett volna. Felesége Evelyn mindig is vidéken szeretett volna letelepedni, Alfred pedig mindennél jobban szerette a feleségét, így vették meg ezt a kastélyt és itt dolgozott Alfred bácsi is. Ügyvédeknek szóló lapokba írt, néha felkeresték riporterek is, hogy nyilatkozzon egy-egy per kimeneteléről és kis emberek, falusi lakosok peres ügyeinek elrendezésében is segédkezett, de szülei által rá hagyott örökségéből még akár munka nélkül is megélhettek volna, de ő mindig is szorgalmas ember volt, Jonathan nem is tudta elképzelni, hogy hogy bírja most ezt az ágyhoz kötött életet. –Ugyan, nem szabad ilyen negatívan gondolkodnia, nem fog itt hagyni minket egyhamar. –szólt bíztatón és megfogta bácsikája egyik ráncos kezét. –Jonathan… - kicsit megpihent. –Nem szükséges itt maradnod, bizonyára jobb dolgod is van, mint egy vénember ápolása, de ugyan mi van most veled? Hogy élsz? –Mit is mondhatnék…-kezdte. –Miután eljöttem, London szélén vettem ki egy kis lakást. Nem volt olyan jó környék, így később beljebb költöztem. Most egy társas házban lakom, pont megfelel és az újság is közel van. – És milyen a munka? – Igazán jó munka, sok cikket bíznak rám (Túl sokat is. - gondolta) és ha marad egy kis időm, akkor írok. Kisebb történeteket, elvétve verseket, azokhoz annyira nem értek… de inkább csak magamnak firkálok. – Megmondtam én neked, hogy nem megy ez ilyen könnyen, választhattál volna különb munkát is. –és morcosan kihúzta remegő kezét unokaöccse finom markából. –Nem lehet ebből megélni! Te meg olyan makacs vagy, nem, hogy elfogadnál egy kis pénzt….– Jonatan eközben a plafonon kúszó hosszú kis repedést fürkészte. –Az írás az életem, nem adhatom csak úgy fel. Bíznom kell benne, hogy egyszer minden fáradságom megtérül és neked pedig bennem kell bíznod. –Nézett határozottan az öregember két fakózöld szemébe. - Igen, meglehet… Most azonban nagyon fáradt vagyok, nem akarok itt, a szemed előtt elaludni, majd még beszélünk. Sok mindent meg kell beszélnünk még mielőtt… szóval sok dolgot akarok még mondani neked. – Persze, rá érünk, pihenjen csak. –és halkan kiosont a szobából. Akkor jutott eszébe, hogy a borotváról nem is kérdezett, vagyis eszébe jutott csak nem is igazán akarta ilyen dolgokkal fárasztani Alfred bácsit. Bement a szobájába, összekészülődött a sétához és eltett némi pénzt a borotvára is. Nem bánta, hogy ki kell mozdulnia ebből a kastélyból, hiányzott neki a vidéki levegő és legalább volt indoka arra, hogy ne kelljen a munkával foglalkoznia, nem annyira járatta még be azt az írógépet. Kinézett az ablakon. Kellemes időnek tűnt, habár több felhő volt az égen, mint korábban, borulat is jöhet, de bátraké a szerencse. Kalapját azért magával vitte. Megkereste Roset, aki éppen a konyhában fontoskodott, levest főzött ebédre. Nem is nézte jó szemmel, hogy Jonathan ebéd előtt akart elmenni, de aztán nem mondott semmit, csak adott a fiúnak két pogácsát, hogy tegye a zsebébe.
