A Torony
***
Zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék, ahogy Angliában oly sokszor… Csupán az ezüstös holdfény tudott magának néhol utat törni a sötét fellegek között. A nedves levelek, mint tükrök, csillogtak, de így is alig lehetett látni a sárban úszó keskeny utat, amin a kocsi haladt. A tetőn kopogtattak a leérkező cseppek, de ettől eltekintve csönd volt, az egész erdő csendes volt. A kis lakosok azonban éberen figyeltek és szemüket villogtatták. A vén kocsis szipogva, hajtatott. Pirosló és fájó orrán legördült egy nedves csepp, keskeny karimájú kalapja nem bizonyult túl hasznosnak a lezúduló víztömeg ellen, de szegény gebéjének sem jutott jobb sors, öreg is volt már, a terhet sem úgy bírta és maga a kocsi sem volt egy könnyű darab, pedig csupán egy utast vitt.
Unalmas és kényelmetlen volt a hosszú utazás és ez olyasmire késztette a vén kocsist, amit paraszt ember inkább elkerül, ha jót akar magának, a gondolkozásra. Felesége jó zsíros levesére és az abban hancúrozó galuskákra gondolt, fel is jajdúlt tőle a szíve. Valamint elgondolkozott titokzatos utasán is… Egy fiatal férfi volt, aki még a faluban fogadta fel és látszólag sürgős dolga akadhatott erre felé, mert ragaszkodott a délutáni induláshoz és mivel ezen a vidéken korán esteledi és későn pirkad, már jócskán benne jártak az éjben. Tehát nem tudott az idegenről egyebet csak annyit, amennyit így látásra kikövetkeztetett, na meg persze azt meg is tapasztalhatta, hogy biztos és erős kézfogása volt, ugyanis az öreg szerette az üzletet kézfogással megpecsételni. Ez amolyan szokása volt. Külsőleg pedig takaros volt, úrfis ruhája már kicsit kopottas volt ugyan, látszott rajta az út pora, ahogy mondani szokták… ugyanígy a saruja is, nála csak kissé volt magasabb, nem egy nagydarab, mondhatni nyegle, a kezét sem edzette meg a munka, úri ficsúr… semmi különös, hacsak a haját nem lelhette furcsának, ugyanis vörös volt, mint a tűz, de ezt is csak a kalapja alól kilógó pár tincsből láthatta, mert fekete kalapját szorosan a fejére húzva viselte. De ezeket a csip-csup dolgokat csak az asszonyok figyelik meg tüzetesebben, neki aztán ugyan mindegy, hogy milyen a haja színe, csak fizesse ki az út árát tisztességesen, oszt jól van. Nem volt bőbeszédű, egész úton egy szót sem szólt, helyette inkább szorgosan dolgozott, iratait rendezgette, csak egyszer lesett ki az ablakon, mikor a távolból farkas vonyítás hallatszott, de hamar visszahúzódott.
Megbánta, hogy kinyitotta az ablakot, mert a csípős szél rögtön benyomódott a csöppnyi kabinba és befurakodott egyenesen a gallérja alá. Megborzongott, csak úgy, mint a vászonfüggöny az ablakban. Persze nem látott semmit így kissé morcosan csukta be most az ablakot és még jobban összeszorította magán kabátját. A rozoga kocsi repedésein is süvített a hideg és a girbegurba kerekeknek sem tett jót a sok bukkanó. Hirtelen kabátja belső zsebébe nyúlt és elővette zsebóráját, a már régiség számba menő szerkezet még családjában öröklődött rá és már néha-néha kihagyott, de a férfinek se ideje, se pénze nem volt megjavíttatni, most is késett, de mivel az idegen úgy látta, hogy útja közepén járhat félretolta iratait és a kocsi oldalának döntve fejét elaludt és álmodott is.
Az álom csupán ködös emlékképekből állt, de mintha nem is az ő emlékei lettek volna. Kezdetben egy egekbe törő kőtorony lábánál játszott valami gyermekded játékot, aztán meghallotta, hogy a távolból őt szólítja egy női hang, így elindult az erdő felé… Majd hirtelen váltás és már a házban is volt. Egy magas alak piros cukrot adott neki, majd a konyha felé küldte, mondván: „De azért az ebédet is megenni!”
Hirtelen felriadt. Vajon csak egy újabb bukkanó volt vagy egy vastagabb ágon hajthattak át, de nem így történt…
