1880-as évek, december 25., London
Ralf Hokins
Miután Teresa reggel megtalálta Petert a küszöbön kuporogva és vacogva, rögvest a szobájába vittem és orvosért küldettem. Dr. Smits szerint veszélyesen kihűlt, az éjjelt bizonyára az utcán töltötte, de nem hibáztunk, mikor felhagytunk a keresésével. –A fiú igen felelőtlen és éretlen döntést hozott. Én keményebben fognám az ön helyében Mr. Hokins, különben…- de utolsó mondatát félbehagyta, mégis csak egy orvos csupán.
***
A következő napok, majd hetek úgy teltek el, hogy fiam hol a láztól és a verítéktől rázkódott, félrebeszélt, hol ismét didergett és Teresanak pokrócokat kellett lehoznia a padlásról. Lelkiismeret furdalásom volt, mégis csak én vagyok az apja, ugyanakkor dolgoznom is kell, nem állhat meg az élet. Az ügyfelek számítanak rám. Viszont, amikor csak tehettem, én vittem be Peternek a forró teát reggelente. Néhány alkalommal fel sem ismert, zavart volt és félt vagy éppen dührohamban tört ki. Teresat majdnem halálra rémítette. Ha kinyitotta a szemét, folyton hunyorgott és nem nézett rám, be is húztuk a függönyöket. És azok az esti zajok, amik kiszűrődtek az ajtaja mögül, talán kaparás vagy rágás… Máskor viszont, mintha javulni látszott volna az állapota, de ez nem tartott pár óránál tovább. A doktor nem jósolt semmi jót. Lassan kezdett belőlem is elszállni a remény… De a tavasz első szele változást hozott. Teresa volt a szobában, mikor Peter végre megszólalt és vizet kért.
1880-as évek, március 03., London
Peter Hokins
Még életemben nem éreztem ilyet, talán szomjas lehettem, a szomjúság érzése állt legközelebb ehhez. Mikor már elviselhetetlenné vált, vizet kértem Teresatól, aki pont ott volt a sötétben, a könyveimet porolgatta. Döbbenten nézett rám, mintha valami csodát látna vagy éppen valami taszító dolgot. Semmit se szólt, csak kirohant az ajtón. Nyomott zsibbadtságot éreztem a tagjaimban és a fejem is fájt kissé. Nem emlékeztem sok mindenre. Teresa az apámmal jött vissza és szerencsére a vízzel. Megpróbáltam feljebb tolni magam a párnámon, de gyönge voltam, apám segített kissé, amit furcsálltam is. A víz hideg volt, ittam belőle, mohón, kövér cseppek gurultak le a szám sarkától, de a víz nem enyhítette a szörnyű szomjúságom, szinte éreztem, hogy porzik a torkom, olyan száraz. Mikor Teresa elhúzta az egyik függönyöm, mondván – Jót tenne talán már a fiatal úrnak a friss levegő. – és elértek takarómig a fénysugarak, szinte pánikba estem. A fejem majd szétdurrant, a takaró alatt is, mintha valaki gyufával égetné a talpamat. Keservesen felnyögtem és, mint egy teknősbéka, szorosan összegömbölyödtem az ágyam túlsó végén. Az apám és Teresa zavartan bámultak, de csakhamar szolgálónk visszahúzta a függönyt és kisétált. – Peter, úgy örülök, hogy jobban érzed magad. Bizony sokáig feküdtél a betegágyon, de most csak pihenj tovább. – egy pillanatig őszinte megkönnyebbülést láttam az arcán, majd visszaváltozott olyanná, amilyet már megszoktam, közömbös… - Kérhetnék még egy pohár vizet?
