Mikor eljön az éj, a fekete, aludni tér a város, lehajtva puha párnájára üres fejét. Csak én állok, fáradtan a konyha ablak előtt, figyelve az elhalványuló fényeket. Nem láthat senki, hisz lámpám nem ontja világát. Az a nagydarab, bárgyú férfi legyőzte a majongot. Szíve vajon büszkeségtől csordul vagy kárörömtől? És az anya, ki osonva kapcsolja le gyerekénél a televíziót, miért siet olyan nagyon? Miért nem takargatja be? A forgalom egyre csendesül, a Hold tűnik fel egy nyírfa ágai között. És én várok és őrzöm az emberek sekélyes álmát... Mikor eljön az reggel, a végtelen kék, ébredezni kezd a város, letörölve nyálát és hátra hagyva kemény kobakjának helyét.
