Miért van az,hogy egyszer merek, máskor pedig félek a legapróbb dolgoktól is?Ha az égre nézek,elszorul a szívem (hogy ebben a pillanatban is) és ha egy apát látok a gyerekével vagy egy nagyapát vagy egy boldog családot,akkor is szorongok. Meg sem tudom különböztetni az érzéseket.Csak azt tudom,hogy valami belül, ott mélyen bennem...eléggé el van fuserálva...Most két dolog jut az eszembe: 1. Mikor elbújtam egy kis sarokba,mert anya és apa veszekedtek. 2. Egyszer egy dallam nem akart kitörlődni a fejemből és hetekig dúdoltam, még anya le is kottázta volna nekem,de mire odáig juthattunk volna...csak úgy eltűnt...azóta se emlékszem rá. Furcsa dolog,mikor csak régi emléktöredékek kerülnek a felszínre, egy hang, egy arc, egy íz. Egy vontatottan ketyegő óra a Vajon honnan? Miért? Fontosak lehettek egykor? Vagy most lehetnének azok? És mikor ismerős embereket látsz a busz homályos ablakán kinézve,aztán rájössz,hogy szintén egy buszon láttad őket korábban. Akkor nem felesleges mindez? Minden ember ilyen darabokból áll,mik korábban egy egységet alkottak,de szilánkosra törettek. A deja vu pedig csak a fény játéka a felületen.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://sterevelin.blog.hu/api/trackback/id/tr444463682
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.