"Megismételhetetlen színház vagyok, mint minden ember. Szereplőim mindazok, akikkel találkoztam. Ezt a pótolhatatlan és másolhatatlan színházat nagyra tartom mindenkiben."
Konrád György
Kisebb koromban utáltam a színházat, mert túl unalmasnak tartottam. Unalmas,elnyűtt ruhák és az a minimális díszlet, hogy képesek egy poharat össze-vissza rakosgatni,párnákat dobálgatni, kinyitni egy nagy újságot és még csak bele se olvasni és ott vannak azok a hatalmas mesterkélt gesztikulálások. Miért játszanak kalózt, ha nincs is tenger a színpadon csak kék papírmasé vagy valami festett lepedő? Miért öltöznek madárnak,ha csak ugrálni tudnak szánalmasan vagy egy kötélen himbálózni? Ki hiszi ezt el? Mozit akarok,ahol mindez valóságosabb! De aztán "rájöttem",hogy a színház hús vér valójában nagyszerű és,hogy mindenkiben ott "lakozik" a színész. Egyszer megkaptam,hogy milyen pókerarcom van, ami nem teljesen igaz,de van benne valami... Mégis,inkább azt mondanám,hogy "lebecsülnek" ill. félre látnak eleinte... Enne persze meg vannak az előnyei. Imádok kétértelmű dolgokat mondani és látni a reakciókat. Nagyon mókás. Szóval mindaddig színészkedünk,amíg meg nem találjuk azt a szerepet,amit a legmegfelelőbbnek ítélünk és akkor ott megragadunk. Nem hiszem,hogy vagyunk akik és egyszerűen nem tudunk magunk ellen cselekedni vagyis...ha nem vagyunk semmilyenek, akkor ez igaz is lehet...az biztos,hogy változunk egy ideig, aztán... és mikor azt hallod,hogy "új életet kezdtem", akkor kitörültem mindent és tiszta lapot vettem elő: Szóval, milyen is legyen a mosolyom,ha Ő rám néz? (zagyvaság? :D ) És íme, a következő felvonás, kérem kapcsolják ki mobiltelefonjaikat,hogy ne zavarják magukat! Köszönjük.
