1880-as évek, március 05., London
Peter Hokins
Alig élek, nem hogy „jobban lennék”, ez az orvos nem tud semmit, de semmit. Álmomban az erdőben voltam és az a valami megint leszorított a hóba, valamit suttogott is a fülembe, de nem értettem tisztán… Félek, iszonyúan félek! Mi lehet velem a baj? Miért érzem állandóan azt a különös érzést. Gyűlölöm!
1880-as évek, március 06., London
Peter Hokins
Nem tudom, hogy mikor, szobámban örök a sötétség, de talán hajnalban történt. Ilyenkor szokta behozni Teresa a teát. Kínom egyre csak fokozódott, már-már elviselhetetlennek tűnt. Reszketni kezdtem, amint meghallottam, hogy megérinti valaki szobám kilincsét és megéreztem cselédünkön a mosószappan friss illatát és... és valami mást is. Hangtalan az ágyam túlsó végében kucorodtam össze. Őrjítően izgatott lettem, mikor közeledett hozzám. Összeszorítottam a fogaim, majd elharapva az alsó ajkamat. Letette éjjeli szekrényemre a csészét és megigazította fejem alatt a párnát. Láttam kezén minden bütyköt és minden kitágult viszeret, bennük a zubogó, forró... életet. Fájdalmamban és szomjamban felnyögtem, de mikor fölém hajolt a másik párnámért nyúlva, megragadtam a csuklójánál. Azt sem tudtam, mit cselekszem, nem is én voltam, de rávetettem magam és fogaim, amik élesebbek és nagyobbak voltak, mint valaha, belemélyedtek illatos bőrébe és ittam, csak ittam…
