Üdv.
Akkor a bemutatkozás...
Mint oly sok ember, én is telhetetlen vagyok. Hohóságom és kíváncsiságom nem ismer határokat. De most pont ebben az életszakaszomban találsz... Alföldi lévén a dombok és hegyek közé vágyok, viszonylag kicsi városból a nagyvárosok felé húz a szívem, a jelenből pedig a múlt felé kanyarodnék vissza. Kalandot keresnék... Ez mind szép és jó, de a lehetőségek sajnos korlátoltak jelen pillanatban. Nem hiszek a horoszkópokban,de talán annyi, hogy "megosztott" személyiségem van még igaz is, valamint rendkívül csapongok egyes "hóbortjaim" között. Nem vagyok semminek és senkinek sem a megszállotja, de ha valami miatt megdobban a szívem, azt nem hagyom figyelmen kívül. Imádok gondolkodni szinte "bármiről", ami azért túlzás,mert ez az esetek többségében olyan dolgokat fed le,amit egyesek talán "feleslegesnek" titulálnának. Imádom, ha van mellettem egy olyan embert, aki megért vagy legalább meghallgat.
És most a konkrétumok...
Szegedi lány vagyok, most utolsó éses gimnazista és orvosira készülök, ami még eléggé nagy kihívásnak ígérkezik. Van egy testvérem (erről majd még bővebben) és egy kutyám. Szabadidőmben olvasok, írogatok, zenét hallgatok. Szeretek kávézni, sütögetni, beszélgetni. Egyszer valaki azt mondta,hogy 3 dolog jellemez engem...persze ebből kettőt már elfelejtettem, de az utolsó a "csak azért se" volt, ami végül is igaz, van önüralmam mondjuk azt vagy csak csacsi voltam előző életemben?! :)
És egy idézet a kedvenc költőmtől: ("Mert legnagyobb bűnünk az örökös félelmünk.")
Félek, hogy a takaró szegélyéből kicsüngő pamutszál esetleg kemény és hegyes, mint egy acéltű; félek, hogy hálóingem apró gombja hatalmas és nehéz, fejemnél nagyobb; félek, hogy ez a kenyérmorzsa, mire ágyamról lehull, üveggé válik, és szilánkokban ér a földre, engem pedig nyomaszt az aggodalom, hogy ezzel tulajdonképpen minden összetörött, minden, örökre; félek, hogy egy levél letépett széle valami tiltott dolog, amit nem láthat senki, s leírhatatlan értéke miatt sehol a szobában nem tudom kellő biztonságba helyezni; félek, mert ha elaludnék, esetleg lenyelném a kályha előtt heverő széndarabot; félek, hogy egy számjegy kezd nőni az agyamban, s addig nő, míg nem lesz bennem elég helye már; félek, hogy grániton fekszem, szürke grániton ágy helyett; félek, hogy talán kiáltozom majd, mire összecsődülnének a szobám előtt, és feltépik az ajtót; és ráz a félelem, hogy akkor elárulnám magam, és elmondanám mindazt, amitől félek, de a félelem attól is, hogy egy szót se tudnék szólni, hisz mindez kimondhatatlan - és minden más félelem... igen, a félelmek.
(Rainer Maria Rilke)
